Ha Montenegró megihlet

Feleségem születésnapi ajándéka az volt, hogy elvittem egy montenegrói nyaralásra. Mivel tudom, mennyire kényes asszony, a legtöbb időt talán abba fektettem, hogy megfelelő szállást találjak számára. Végül egy luxusnyaralót néztem ki, amelynek ablakai a tengerpart felé néztek. Szerettem volna maximálisan kielégíteni az igényeit, azt akartam, hogy a harmincadik születésnapja felejthetetlen legyen. Persze, volt bennem némi szarkazmus is, mert tudtam, hogy már a huszonkilencedik is meglehetősen megviselte, ráncok, a közelgő anyaság kategóriájának gondolata, hogy hamarosan csókolommal fognak köszönni neki az utcán, hogy már nem kérik el többé a személyijét a dohányboltban…

Ezeket ő mind tragédiaként élte meg, gondoltam poén lenne még ráerősíteni a harmincadik születésnapja felejthetetlen (tragédiájára) voltára azzal, hogy elviszem egy emlékezetes, gyönyörű nyaralásra, álmai nyaralójába. Szóval július harmadikán kávéval ébresztgettem, és megkértem, pakoljon be a bőröndjébe, leugrunk e nemes, jeles nap alkalmával a Balatonra ünnepelni. Andi nagyon nagy örömmel ugrott ki az ágyból, ahogyan egy igazán energikus tanárnőhöz illik, tehát nem hazudtolta meg magát, és teljes értetlenséggel fogadta, miért kanyarodtunk le Ferihegy felé. Beálltunk a parkolóba, én megfogtam a két kezét, megcsókoltam, és elújságoltam neki a hírt: ma este Montenegróba indulunk! Sírva fakadt, rázkódott az a kicsi, gömbölyded válla. Nagyon aranyos volt, amikor az örömtől sírt, adtam egy puszit a homlokára, aztán kivettem a bőröndöket a csomagtartóból.

A repülőutat meg a becsekkolást Andi végig aludta, nagyon elfáradt a boldogságban. A nyaralóhoz vezető buszutazást is átszundikálta. Cirógatással ébresztettem, kóvályogva szállt le velem, és rögtön ledőlt a hálóban. Szét sem nézett, annyira kimerült az izgatottságtól. Mosolyogva néztem el neki ezt a rá igazán jellemző hebehurgyaságot.

Másnap reggel tágra kerekedett szemekkel nézett végig a szállásunkon. Az antik falióra és az étkező tetszett neki legjobban. Az órában volt egy kismadár, amely minden órában dalra fakadt. Mindentől le volt nyűgözve: azt mondta, ez az a konyha, amelyről már annyit olvasott, álmai konyhája, a mindenben ideális tér. Lebiggyesztett szájjal nézett, s kérdezte: nem maradhatnánk itt örökre?

Engem nem érdekeltek különösen a konyhák, de ő egész délelőtt főzőcskézett, és fölírta a konyhabútor ötleteket, amelyeket a szállásból merített, és megegyeztek a korábban olvasottakkal. Andi imádott ilyen netes oldalakat olvasni, például a konyhabutorom.hu-ra is rá volt zizzenve teljesen, ha valami érdekelte, akkor arról mindent akart tudni. Kicsit féltem, hogy mi lesz így Montenegróval, sosem találkozhat az én szeretett, harminc éves feleségemmel, aki immár érett fejjel, a felnőtt korba lépve, a konyhában tölti szabadidejét. Csillogóan nézett rám, mikor végre összeszedtünk néhány szükséges holmit, hogy lemenjünk a tengerpartra, a mellkasához szorította a cetlit, amire jegyzetelt, és azt mondta, ezeket a konyhabútor ötleteket rögvest megvalósítjuk, ha hazaértünk, ezt kéri szülinapjára. Na, erre látványosan felháborodtam, hogy de hát elhoztam őt Montenegróba, mire ciccegve csóválta a fejét: valójában ezzel saját magamat is megajándékoztam, nem csak őt, ő saját ajándékot akar. (Hogy aztán, így folytatta az eszmefuttatást, tudjon nekem ajándékba finomakat főzni. Megjegyeztem, hogy nekem mostani konyhánk produktumai is elég ízletesek, de ignorálta a kommentáromat.)

A strandon is végig azt hallgattam, hogy milyen lebegőpolcot fog felszerelni, hogy milyen színű fapácot vesz majd, mi lesz a munkalappal, a csempével… angolul is csevegett a többi turistával erről, ha valamitől lelkes lett, nem lehetett levakarni a témáról.

A másfél hetes nyaralás során negyvenszer hallgattam végig, milyen csodálatos lesz új konyhánk, ez majd mennyiben megmásít mindent, egy új élet kezdete lesz.

Mikor hazaértünk, a montenegrói naptól lebarnultan, a nyaralás üde emlékével a szívemben kellett hozzálátnom más másnap a konyha lebontásához és felújításához, hogy áldott feleségem konyhabútor ötleteit megvalósíthassam…

Azt kell, hogy mondjam, a belefektetett energia tényleg megérte: Andi sokkal több időt tölt azóta a konyhában, sokkal egészségesebbeket főz, és nagyon szerető pillantásokat vet felém, jelezve, tényleg én vagyok az a férfi, aki bármire képes érte. Meg persze a hasáért.